Szuppán Irén (1927-2016)

Interjú Szuppán Irén fiával és unokájával, Gulyás Györggyel és Sárhidai Zsófiával
a SZFÉRÁK textilművészeti kiállítás kapcsán

1. Szuppán Irén textilművész több alkotói korszaka közül melyekről vannak személyes emlékei?

Sárhidai Zsófia:
1982-ben születtem, és már óvodás koromból is vannak emlékeim arról, hogy a Mama alkot, kiállításra készül, faliképeket rendezget, fonalakat válogat… Mivel az alkotóműhelye otthon volt, így a mindennapjaink része volt, hogy láttuk a faliképek készülésének minden fázisát. A szövőszék nagyon előkelő helyen, a házunk verandáján foglalt helyet, így a rajta készülő munka minden nap „üdvözölt” bennünket, valahányszor beléptünk a bejárati ajtón. Mama pedig minden alkalommal, mikor jövet-menet rápillantott a félkész faliképre, gondolatban is folytatta a festést… így a képek nap mint nap, apránként alakultak. Volt, hogy hónapokig tartott egy nagyobb falikép készülése.

Emlékszem, hogy elcsodálkozott minden vendég, aki belépett hozzánk, hogy micsoda szerkezet ez az óriási szövőszék! Az egész szobát betöltötte, és több oldalról is nagy ablakok vették körül – egy derűs, fényes, világos helyiség volt. Nagyon emlékszem a műhelynek erre a különleges atmoszférájára, a szövőszék jellegzetes, ritmusos, csattogó hangjára, és a festék oldószereként használt spiritusz kissé szúrós szagára is.

A festékeket nagy dunsztos üvegekben keverte, amelyek sokszor kint sorakoztak a pinceajtó előtt, és Mama türelmesen, nagy hozzáértéssel állította elő a különböző árnyalatokat. Gyerekként erre úgy tekintettem, mintha egy laboratóriumban lennék, ahol rejtélyes módszerrel készülnek a festékek. Az üvegekben mind olyan sötétnek tűntek – és Mama ezekből ezerféle árnyalatot varázsolt a fonalra, egy fa nyelű applikátorra tekert vattadarab segítségével: ez volt az „ecsete”.

Ekkor már ikattechnikával dolgozott, és a legfőbb ihletforrása a természet volt.

Szerette a Dunát, a Börzsönyt, a hegyeket, az erdőket, a tengert… Szeretett utazni és kirándulni. Mindent, amiből ihletet merített, nagyon finoman szőtte bele az alkotásaiba, helyet hagyva a szemlélő közönség gondolatainak, fantáziájának. Emlékszem, hogy mikor nagyobb lettem, mindig megkérdezett engem és édesanyámat is, hogy mit látunk az elkészült alkotásban, minket mire emlékeztet, milyen címet adnánk neki… Mindig nagyon pozitívan fogadta az ötleteinket, és láthatóan tetszett neki, hogy egy-egy motívumot akár többféleképpen is láttunk: egyikünk hegyvonulatnak, másikunk hullámnak, vízesésnek vagy barlangnak látta ugyanazt a formát.

Nagyon kedvelte a növényeket, a fákat… gyönyörű kertet ápolt otthon és a nagymarosi nyaralónkban is. A növények ihlette motívumokat, ágakat, leveleket mindig olyan nagy türelemmel festette, amit csodáltam. Számomra lenyűgöző volt az is, ahogy a színeket kiválasztotta, és egy-egy faliképen olyan csodás színharmóniát teremtett belőlük. Érdekes, hogy a ‘80-as, ‘90-es években a színei visszafogottabbak voltak, inkább földszíneket, a víz, az erdő szelídebb árnyalatait használta, és aztán ahogy idősödött, egyre több élénk szín kapott helyet a képein. Emlékszem erre a folyamatra, és arra, hogy Mama mindig próbált megújulni, új színeket megjeleníteni, de azért hű maradt a technikához és a kedvelt témáihoz.

Gyerekként is nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal figyeltem, hogyan dolgozik Mama. Mindig nagyon izgalmas volt, mikor egy frissen elkészült faliképet leszedett a szövőszékről. Emlékszem, hogy izgatott volt, vajon úgy sikerült-e, ahogy eltervezte, ahogy megálmodta. Akkor volt különösen nagy az izgalom, mikor egy nagy méretű, akár 2 méternél is nagyobb alkotás került le a szövőszékről – hiszen festés közben csak egy kis része látszik a munkának. A frissen leszedett anyagot kiterítette a nappali padlójára, és ment az egész család megcsodálni.

2. Szuppán Irén az 1970-es évek végétől elsősorban az ikat technikát használta művészetében. Hogyan talált rá erre a kelet-ázsiai technikára?

Sárhidai Zsófia:
Nem tudom pontosan, hogy tudatosan kereste-e a számára legmegfelelőbb technikát, vagy véletlenül talált rá, de az biztos, hogy nagyon otthonosan érezte magát ebben. Miután rátalált, élete végéig így alkotott: a szövőgépen vízszintesen elhelyezkedő láncfonalat festette meg kézzel. Ezzel a módszerrel tudta ezeket a sejtelmes, titokzatos, mesélő faliképeket megalkotni. Élvezte, hogy csak fényeket, elmosódó színfoltokat, részleteket jelenít meg – így a kép csak sejtet valamit, amit a szemlélő gondolhat tovább. Szerette, ha egy kép harmonikus, visszafogott, de mégis izgalmas.

3. A művész fiaként Ön is tevékenyen részt vett az ikat művek elkészítésében. Édesanyja tervezte a szöveteket, ő festette a láncfonalakat, míg Ön szőtte egyszínű vetülékfonallal a szövőszéken a munkákat. Hogyan kezdődött a közös munka? Milyen volt édesanyjával együtt dolgozni?

Gulyás György:
A szövőszék készen került hozzánk, már akkor erősen használt, de végleges állapotában volt, átalakítani sem kellett. Tökéletesen alkalmas volt az ikattechnika kivitelezésére. A szövőszék mérete körülbelül 50 cm láncfonal egyidejű megfestését tette lehetővé. Pontos vázlatokat a ’80-as és ’90-es években még nem használt, a mű alkotás közben is formálódott. Későbbi munkáihoz már készített színes, megközelítően méretarányos terveket.

Én 1980 körül – akkor 15 évesen – kezdtem besegíteni a szövésbe édesapámmal felváltva, majd a következő években fokozatosan átvettem a helyét. A lánchenger felvetését, a vetülékfonal csévélését és a festékek keverését is helyben végeztük. A szövéssel kapcsolatos tevékenység a padlástól a garázson át a pincéig mindenhol tetten érhető volt. A lánc kétágú pamutfonal volt, a vetülék a cérnától alig vastagabbtól az ujjnyi vastagságúig anyagában is sokféle lehetett, éppen, amit az adott munka megkívánt. Mivel ketten egyszerre nem tudtunk a szövőszéken dolgozni, ezért munkánkat időben egyeztetve össze kellett hangolni. 50 cm leszövésére elég volt néhány óra, míg a következő ugyanekkora szakasz megfestése több napot vett igénybe.

Édesanyám a családban és a kiterjedt rokonságban is központi szerepet töltött be. Véleményére mindenki hallgatott. Alkotó munkájában csak magára hagyatkozott, de az elkészült művek mindenkit csodálattal töltöttek el.

4. Szuppán Irén a Gödöllői Iparművészeti Műhely alapító művészei közé tartozott. Hogyan emlékszik vissza a GIM-házas kiállításokra, rendezvényekre?

Sárhidai Zsófia:
Már a kezdetekre is emlékszem: nagyon lelkesítette, motiválta, inspirálta ez a közösség. Örült, hogy itt egy befogadó és tehetséges művészcsapathoz tartozhat, akik segítik egymást, és akikkel együtt színvonalas kiállításokat hozhat létre. Hálás volt, hogy ide tartozhat, lelkesen utazott minden megbeszélésre vagy közös munkára Gödöllőre.

A közös témák, például a minden évben megrendezett KERT című kiállítás különösen inspirálta arra, hogy egészen idős korában is alkosson, aktív maradjon, és valami újat tudjon bemutatni. A kiállításmegnyitókra mindig nagyon lelkesen, együtt ment a családunk. Egyre különösen emlékszem: a húgommal duóban hegedültünk a megnyitó ünnepségen. Gyuri mellett édesanyám, Éva is rengeteget segített Mamának a kiállításokra való készülődésben. Mama nagyon élvezte, hogy mi is részesei vagyunk az örömének, a sikerének. Introvertált személyiség volt, de szerette ezeknek a megnyitóknak a nyüzsgő hangulatát.