Beszélgetés BAJKÓ DÁNIEL festőművésszel
A műveid már jó ideje az absztrakt és az ábrázoló művészet határán helyezkednek el és mintha fokozatosan egyre jobban absztrakt irányba mozdulna el a művészeted. Hogyan kezdett el érdekelni a véletlenszerűség, az absztrakt a festészetben?
Az absztrakthoz való vonzódásomat az önmagam untatása előli meneküléssel tudnám egyenlővé tenni. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amit Vekerdy mond az interaktív gyerekjátékokról; hamar unalmassá válik, mert nem mozgatja meg a fantáziát és csak egyféleképpen lehet vele játszani, míg egy darab faággal kreatívan bármit el lehet játszani. Persze ez nem azt jelenti, hogy szerintem unalmas az ábrázoló művészet, sőt rengeteg kitűnő figurális munkát ismerek és szeretek is.
Az egyetemista éveim vége felé csapott meg az új Lipcsei Iskola és a Kolozsvári Iskola szele, e két iskola számos művészeire is jellemző az absztrakt és az ábrázoló attitűd vegyítése. Akkoriban az fogott meg, hogy absztrakt elemekből- amelyek számomra lazának és már – már hanyagnak tűntek- építettek fel ábrázoló képeket. Szabadságot sugalltak és én is szabadabban szerettem volna alkotni, mint addig tettem, ezért a sok példakép technikáját ellesve elkezdtem kísérletezni az olaj- és akrilfesték egyidejű használatával. Leginkább mindkét anyagot hígan, akvarellszerűen folyatva és fröcskölve használtam, és sok-sok rétegből építkezve készítettem háttereket, amelyek részben a véletlennek, részben pedig a tudatosan befolyásolt metódusoknak köszönhetően nyerték el a végső formájukat.
A hátterek később ábrázoló motívumokkal gazdagodtak, amelyek akkoriban a gödöllői szocialista- realista épületek vagy a Gödöllő – Budapest, Keleti pályaudvar viszonylatban megtalálható indusztriális építmények voltak. Egy idő után azonban ráuntam ezekre motívumokra, és jobban foglalkoztatott már a „háttér”-készítés, de valahogy nem tudtam elengedni a háttérbe beleillesztett motívum berögződésemet, és mindig erős indíttatást éreztem arra, hogy ne csak háttér maradjon az elkészült kép. A mai napig úgy struktúrálódnak a munkáim, hogy háttér, majd arra rá jön a főmotívum. Régebben törekedtem arra, hogy legyen a kettő között középtér, és arra, hogy ezek a dimenziók egymáshoz közelebb legyenek, erősítve a térbeliséget, vagy az egyik a másikba belefusson, és erős kohézió legyen köztük. Ma már ez a klasszikus képalkotási recept nem szabályozza a képalkotási folyamataimat.
Visszatérő elem a művészetedben a nyírfa motívum. Miért ezt a motívumot használod? Mit jelent számodra?
A nyírfa motívumra véletlenül akadtam rá, amikor a kasszaszalagok alapanyagául szolgáló hőpapírokkal kísérleteztem. A keskeny, meggyűrt és hőpisztollyal aktivált szalagokat egymás mellé helyezve, a nyírfa kérgére emlékeztető mintázatot mutatott. Viszont a hőpapír tulajdonsága az, hogy pár éven belül a „beleégetett” jel eltűnik, ezért szerettem volna, ha ez a motívum más médium segítségével maradandóbb lenne, így sok lépcsőn keresztül a festékig és vászonig kanyarodtam vissza. A motívum jelentősége csak később tudatosult bennem, leginkább azért érzem magaménak, mert a Nyírségben, ahol a nagyszüleim éltek, a tanya mellett telepített nyárfaerdő volt (ha jól emlékszem, nem nyír volt), így valószínűleg ez a gyerekkori emlék beragadt a tudatalattimba.
Az Aszterión háza és az Egyenes labirintus című képsorozatodban Borges és Pilinszky írásaira reflektálsz. Hogyan inspirálódsz az irodalomból? Milyen műveket olvasol szívesen?
Megtévesztő, de egyáltalán nem vagyok jól olvasott, szívesen olvasnék, de a munka és a gyerekek mellett sajnos nincs időm. Ezek a művek véletlenül, vagy ha úgy tetszik (mindenki eldöntheti melyik szimpatikus számára), sorsszerűen találnak meg engem. A Borges novella például egy XV. kerületi templom restaurálás közben talált meg, amikor a Tilos Rádióban akkor még éppen futó Csipetke műsorban a chill-out/ambient zenei alapra a műsorvezető olvasta fel az Aszterión Háza novellát, kvázi hangos könyvként. Előtte nem ismertem egyetlenegy Borges novellát sem, de ez már első hallásra is annyira szinkronicitásba került a saját életemmel, hogy az utána született munkáim közösek lettek Aszterión termeivel. Korábban pedig Pilinszky verseivel történt meg hasonló azonosulás. Egyetemista koromban volt még egy (Füst Milán) Feleségem Története című munkám is, bár az nem torkollott sorozatba.
A kiállításunkon bemutatott legújabb alkotásaid között térbeli munkák is vannak. Mi vonzott abban, hogy kilépj a kétdimenziós képek világából?
A hétköznapjaimat meghatározza az új installatív munkáimban is felhasznált betonhatású anyag, így szinte természetesnek mondható, hogy kíváncsi voltam, hogy hogyan lehet helyzetbe hozni az autonóm művészetemet ezzel az anyaggal. Viszont ez a betonhatású anyag megköveteli a merev hordozó felületet, tehát a vásznat kénytelen voltam elhagyni. Mivel kénytelen voltam egy hordozó szerkezetet építeni, így koncepcióvá vált, hogy legyen egy standard beton panel befoglaló méret, ami körbejárható. Ezután az asszociációs láncon nem volt megállás; lehetőleg lebegjen ez a monumentálisnak és súlyosnak kinéző valami a térben. A jövőben szeretnék még hasonló munkákat készíteni, de ezzel párhuzamosan a klasszikus festék-vászon úton is haladni.
Az interjút készítette I Révész Anna művészettörténész I 2021. augusztus
Portréfotó I Végh László
Műtárgyfotók I Bajkó Dániel I Tamási Gábor
