MŰHELY-INTERJÚK A kortárs ékszer című kiállításunk alkotóival
Beszélgetés TENGELY NÓRA ékszertervező művésszel
1. Évek óta a lánc új megjelenítési formáival, új kontextusba helyezésével foglalkozol. Mikor és hogyan kezdtél el a lánccal dolgozni, és mi az, ami még mindig inspirál benne?
„Most már több, mint hét éve foglalkozom láncokkal, ami egyértelművé tette számomra, hogy ez sokkal többet jelent nekem egyszerű alapanyagnál. Egy állandóan formálódó folyamatként tekintek a vele való munkára. Tárgyaim tükrében felismerni vélem saját személyiségem fejlődését, a munkák velem együtt érnek, mélyülnek. Magát a láncot, mint egymásba kapcsolódó szemek sorát, egy határtalan horizontnak vizionálom, amelynek nincs kezdő- vagy végpontja. Kapcsolódási pontok végtelenjét látom benne, amelyben mindig van újabb lehetőség a folytatáshoz. Az első elkészült láncos tárgyaim az illúziókeltés alapötletéből indultak ki, abból, hogy hogyan is képes olyan formákat fölvenni egy „anyag” (maga a lánc), amivel alapesetben nem találkozhatunk. Így indult el a láncsorok sokszögben törő, szakaszokra osztott komponálása. Az idő folyamán a láncsorok megszelídültek a kezem alatt. Ha kell, mozognak és táncolnak a levegőben, ha kell, szorosan egymás mellé sorakoznak.”
2. Ebben az évben harmadik alkalommal nyerted el a Kozma Lajos Kézműves Iparművészeti Ösztöndíjat, amely rangos szakmai elismerés. Milyen koncepcióval pályáztál?
„A Kozma Lajos Ösztöndíjnak köszönhetően az elmúlt két évben merevített ezüstláncok kőfoglalatként való felhasználásával foglalkoztam. Célom az esztétika helyére lépő funkcionális anyaghasználat bemutatása volt. E két év lehetőséget biztosított a témában való elmélyülésre és a technikai lehetőségek kiaknázására. Összesen 12 tárgy született, mely 8 különféle foglalási metódust mutat be. Míg a finom lánc mozgékonyságából adódóan kanyarog, hurkot vet, gubancolódik, addig az általam merevített láncszemek éppen ellenkezőleg viselkednek, sorba rendeződnek, feszesen összetartanak. A sorozatban fontos a láncszemek és a kövek egymáshoz való aránya és formája is, hiszen a láncszemek méretének növelésével a szemek egészen más feladat betöltésére, más típusú kövek foglalására lehetnek alkalmasak. Bizonyos részletek kiemelődnek, míg mások eltörpülnek, s más-más felületek kerülnek kihasználásra.”
3. Milyen gondolatokra épül az idei ösztöndíjas kollekciód?
„A lánc szó jelentését tekintve az egyik legszerteágazóbb tartalommal bíró szavunk, számos kifejezésben és szóösszetételben használjuk. Átvitt értelemben véve egyszerre lehet a kötöttség, a leláncolás, a rabszolgaság jelképe, ugyanakkor összefogást, összetartozást is jelenthet sok más egyéb tartalom mellett. Egyszerre hordozza magában a negatív és pozitív töltetet. A test arányaihoz viszonyított méret növekedésével változik a tárgy megítélése is. Egy vékony, milliméteres szemekből álló lánc elsősorban az ékszer – mint kedves emlék – tárgykörét juttathatja eszünkbe, míg a szemek növekedésével egyre inkább a láncra vert, fogságba ejtett ember képe sejlik fel, melyhez negatív képzettársítás kapcsolódik. Izgalmasnak találtam ezt a méretbeli megkülönböztetést, hiszen eddigi munkáimban elsősorban az ékszer kategóriába eső mérettel dolgoztam. Korábbi munkáimnál az apró, ékszerméretű láncok esetében az volt a fontos, hogy elrejtsem a merevítés és az illesztések nyomait, azaz minél inkább láthatatlanná tegyem a forrasztást. Legújabb munkáimnál viszont annak kiemelése a cél. Izgalmasnak találom megmutatni a különböző rögzítési módokat, kapcsolódási pontokat. A fémforrasztó feladatát olyan változatos anyagokkal helyettesítem, mint a gyapjúfonal, a zsugorcső, vagy éppen a gyöngy. Tulajdonképpen alternatív csomópontok létrehozására törekszem.”
4. Melyik számodra az alkotófolyamat legizgalmasabb része?
„A legnagyobb izgalmat számomra azok a pillanatok jelentik, amikor az elképzeléseim valósággá válnak. Amikor kipróbálom az ötletem, és az működik. Olyankor madarat lehet fogatni velem.
A legfelemelőbb pillanat pedig az, amikor egy tárgy elkészül. Minden tárgynak megvannak a nehézségei, mindegyik egy igazi küzdelem. És az a pillanat, amikor elkészül, minden nehézségét, buktatóját, kínlódását elfeledteti. Igazi nyugalom száll meg. Mindig azt érzem, megérte.”
5. Van olyan alkotásod, amelyik különösen kedves számodra, és amitől semmiféleképpen nem válnál meg?
„Igen, van. Igazából a legtöbbet nehéz szívvel engedem el. Valahogy mindegyiknek megvan a maga jelentősége az alkotói folyamatban, és ezt pótolhatatlannak érzem. De van néhány olyan tárgy, amit semmiképp nem adnék el, például a „Fragmented movement” elnevezésű brossom, ami két ellentétes vizualitással rendelkező anyag; a természetes szürke pala és a gépi ezüstlánc párba állításával készült. A pala szabálytalan, esetleges töredezettsége jól strukturált fém elemekkel találkozik. A követ körülbelül 7-8 éve találtam Genfben. Valahogy mindig a kezem ügyében tartottam. Amikor a hosszanti irányú láncstruktúra sorról sorra egyre növekedett, egyszer csak eszembe jutott a kis palám. Mellé tettem és éreztem, hogy megtalálta a helyét. Ezzel a párhuzamos, ritmikusan ismétlődő formával összhangba kerültek. A fém részek méretét aztán a kő arányaihoz igazítottam. A láncsorok furcsa, zizegő mozgása valamilyen százlábú lényre emlékeztetett, míg a pala statikusságával ellenpontozta és kordában tartotta a látványt. A kőnek ezen kívül funkcionális szerepe is van; eltartja a láncsorokat a ruha közvetlen felületétől, így a mozgó elemek visszafogott, esőszerű hangot hallatnak viselés közben. Mérete és bicskára emlékeztető formája számomra egyértelműen maszkulin jelleget mutat. Kifejezetten férfi brossnak szántam. De úgy döntöttem, nem adom el. Az enyém.”
Az interjút készítette I Hidasi Zsófia textilművész I 2020. április
