REMSEY FLÓRA

kárpitművész (1950-2014)

 

ÖNÉLETRAJZ I Remsey Flóra, Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész

1950-ben művész családban született Gödöllőn. 1975-ben szerzett diplomát a Magyar Iparművészeti Főiskola gobelin- és szőnyegtervező szakán. Szabadfoglalkozású művészként dolgozott.

Tevékenységi területei: szövött falikárpitok (francia gobelin); kastélyok, paloták textil-rekonstrukciói; egyéni technikával készült, fémszövött és plasztikus kompozíciók. A Szombathelyi Textilbiennálék, jelentősebb hazai- és külföldi kiállítások résztvevője.

Művei találhatók: a Szegedi Orvostudományi Egyetem Új Klinikáján, a Gödöllői Városi Múzeumban, a Wageningen-i Városházán (Hollandia), a Balassagyarmati Bíróságon, a Gödöllői Királyi Kastélyban, a Budapesti Postamúzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Szombathelyi Savaria Múzeumban, a Magyar Iparművészeti Múzeumban, a Kecskeméti Képtárban, Székesfehérváron a Hiemer-házban, a Visegrádi Palota hercegi lakosztályában.

1986-ban Neufeld Anna Díjat, 2001-ben Gödöllő Városáért Díjat, 2005-ben Hungart Ösztöndíjat, 2006-ban Körösfői-Kriesch Aladár Művészeti Díjat, 2009-ben Ferenczy Noémi-díjat kapott. 2008 óta tagja az Európai Tudományos- és Művészeti Akadémiának (Salzburg).

1978-tól 1998-ig gobelin- és szőnyegszövést, textiltervezést tanított a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központban. 1998-tól a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány alkotóházában tanított.

 

A művészt a Gödöllői Iparművészeti Műhely nevében Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy Noémi-díjas textilművész, a Műhely vezetője búcsúztatta:

“Valahonnan, valahová…

Remsey Flóra 2001-ben díjazott kárpitja címét választottam gondolataim mottójául. Merre tart az ember útja, ha világra jött valahol? Hol van a közepe, a csúcspontja, mely pillanat a kiteljesedésé, melyik a legmélyebb zuhanás? Ezt ő maga nem tudhatja. Amikor kilép a jelenből és az örökkévalóság ismeretlen dimenziójába kerül – ettől a pillanattól kezdve kívülről, mások nézik az élete művét, és ítélik meg adott esetben az alkotásokat. Mit tudhatunk mi, a „mások” arról, hogy mi generálta a műveket, hol van a titok, a mozgató? Mi, a „mások” azt tudhatjuk esetleg, hogy ez a mű, ez a tett, ez a szó, ez a (kifejezési) forma üzen-e nekünk, át tud-e szűrődni saját lelkünkön. Mi, a külső szemlélők áthelyezzük az életművet az általunk ismert rendszerekbe, valamely helyre, és esetleg minősítünk is. De azt, hogy hová tartott, hová jutott volna el az alkotómunka, a teremtő csoda, soha nem tudhatjuk már meg.

A Gödöllői Műhely létrejöttében volt egy szellemi társunk, aki az egykori művésztelep gyökereit magában hordozva jött, és egyértelműen hatott a kialakuló irányokra. Szelíden befolyásolta a művészeti tartalmakat a kiállítások és rendezvények alkalmából, ha lehetőség adódott rá, néha megcsillogtatta költői és drámai képességeit, ahogy családjában hagyomány volt. Magas szinten tanította harmincöt éven át Gödöllőn a szövés gyönyörű mesterségét, sok esetben együtt alkotva tanítványaival.

A művészkollegától búcsúzva fogalmazódott meg számomra kristálytisztán és csak hangsúlyozni tudom – sajnos Flórának már nem tudom elmondani – a választ arra a laudációra, amelyet ősszel rólam mondott a Körösfői-díj kapcsán: Én úgy voltam ővele, mint Ő énvelem: inspirációt adott. Amikor az új műveinket a kiállításokat megelőzően megmutattuk egymásnak, amikor a verseinkről beszélgettünk, amikor véleményt cseréltünk a szakmai eseményekről és külön utakon kutattuk az anyagban rejlő kifejezési lehetőségeket. És fogalmazhatunk többes számban is, minket mindannyiunkat inspirált, így tett hozzá a műhely születéséhez, alakulásához sok-sok éven át.

Köszönjük Neked – kollégák és segítők, az alkotóházban kiállító sok művész, tanítvány, és az izgalmas beszélgetésekben résztvevő érdeklődő – a csodálatos napokat, melyeket valahonnan a gödöllői szülői házból elindulva, valahol a kiteljesedés útján megszakított életedben nyújtottál nekünk!”

 

Tanítványai nevében Kudlik Júlia búcsúzott:

“Tisztelt jelenlévők, akiket eleven fájdalom, gyász, s a búcsú nagy távlatokat nyitó irgalma hozott ide, hogy elköszönjünk attól, akinek elsorolhatatlanul sokat köszönhetünk. Mert ahogy élnünk kell, búcsúznunk is kell, hiszen „nincs mindenkor az ember hatalmában az ő útja!” Nagy szomorúságot és mélységes fájdalmat éreztünk és érzek a hír hallatán, hogy tanárunk, mentorunk és példaképünk REMSEY FLÓRA – a földi élet zarándok útjának végére érve – részese lett annak a beteljesülésnek, amely az emberi elme számára fölfoghatatlan: égi születésnapján az örökkévalóságba érkezett.

A családtagokkal, rokonokkal, kollégákkal, barátokkal és tanítványokkal való együttérzés kifejezésére szabadjon idéznem Szent Ágoston gondolatait:

„A halál nem jelent semmit! – csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok és te is önmagad vagy.
Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre!
Az élet ma is olyan, mint volt, a fonalat nem vágta el semmi.
Miért lennék a gondolataidon kívül? – csak azért, mert a szemed most nem lát engem?
Nem vagyok messze ne gondold, csak az út másik oldalán. Lásd, jól van minden.
Higgy nekem, meg fogod találni a lelkemet és benne letisztult, szép, gyöngéd szeretetemet.”

Mi – a tanítványai – keddenként, itt a szomszédos Körösfői utcában minden alkalommal – történhetett bármi – megtapasztaltuk ezt a szeretetet.

Ő mindig csak annyit követelt tőlünk, amennyire képesek voltunk, miközben észre sem vettük, hogy a szint egyre emelkedik és leszünk képesek egyre többre. Magas szakmai hozzáértéssel alkotta meg számunkra az elsajátítandó tudáshoz vezető módszert. Egyénenként foglalkozott velünk, függetlenül attól, hogy kezdők, vagy haladók vagyunk-e, mindenkinél figyelembevéve személyes adottságait. Közben történeteket meséltünk, recepteket cseréltünk, jókat nevettünk, szerettünk együtt lenni és várni a következő keddet.

Ezután is, ha kezünkbe veszünk egy szál fonalat, kóstolgatjuk gyapjú-e vagy sem, látunk egy szép színkombinációt, arra fogunk gondolni, vajon Flórának tetszik-e, jónak tartja-e? Hallani fogjuk kedves hangját, ahogy lelkesedik egy-egy jól összeválogatott színösszeállításért, egy szépen kialakított formáért, precízen megszőtt munkáért. Legtöbben – akik idejöttünk, hogy tanítványai legyünk – túl vagyunk életünk kötelező feladatain. Itt a szabadon választott, örömet szerző, alkotó tevékenységet kerestük. Mindezt maradéktalanul megtaláltuk, sőt ennél sokkal többet. Egy nagytudású, önzetlen, szerény, tiszteletre-, és szeretetreméltó Egyéniséget: Flórát. Kedves lénye egy olyan, egymást tisztelő, becsülő és szerető közösséggé alakított bennünket, ami nagy ritkaság mai, hitványuló világunkban.

Akik ismertük többek lettünk azáltal, hogy ismertük. Büszkék vagyunk, hogy a tanítványai lehettünk! Köszönet mindenért! Szívből kívánom, hogy az idő múlásával valamennyien megtaláljuk azt a létező, mélyebb derűt, amely a kitörölhetetlen fájdalom alapján nyugszik. A fonalat nem vágta el semmi és senki, akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre: MESTER és tanítvány.”

Aktuális